Mit lehet tenni? Nos, tanulságos, hogy létezett egy ember, egyetlen egy, aki apafigura volt a javából, Orbán mégis elfogadta, sőt: követte, amit tanácsolt és tett. Ez az ember Antall József volt. Valószínűleg a puszta tény, hogy a törvényesen regnáló, első szabadon választott magyar miniszterelnök méltányolja és becsüli őt, legélesebben támadó „ellenségét”, megrázó pozitív élményt jelentett Orbán számára. No meg az, hogy egy halálán lévő, sikeres férfi őbenne látja politikai örökösét. Akárhogy is, Antalltól Orbán nagyon komoly, „apai” elismerést kapott és lám: rögtön odafigyelt, sőt, a magatartásában megjelentek a belátás elemei. A valódi megértésnek és a megbecsülésnek tehát vannak, lennének nála esélyei. Kár, hogy az utóbbi erényeket ritkán gyakorolja a fehér emberek társadalma, a mi magyar nemzetünk pedig – lévén szegény, kudarcon nevelkedett és szétzilált – szinte egyáltalán nem.
Pedig Orbánnak és a Fidesznek nagyon sokat köszönhetünk. Nemzetpolitikája mélyen morális, szociálpolitikája kiváló (rezsicsökkentés, devizahitelesek mentése), romapolitikája okszerű, emberséges és reménnyel kecsegtető, kultúrpolitikája – a súlyos és szaporodó hibák ellenére, ld. a Városliget beépítési szándékát, az MMA kivételezett jogállását, a közszolgálati rádió és televízió meghódoltatását – ugyancsak jó. (Gondoljunk a színházi élet sokszínűségére, a könyvek és lapok százaira, példányszámuk millióira, zenei és operaéletünk pezsgésére.)
Kormányunk külpolitikája ugyanakkor csapnivaló, gazdaságpolitikája a piacgazdaság teljes félreértéséről tanúskodik, belpolitikájára pedig – Orbán 2009-es, híres beszédét valóra váltva – az egypólusú berendezkedés szándéka nyomja rá a bélyegét; pedig ez, Európában, ma már középtávon is tarthatatlan. Ráadásul Orbán 2009-ben 15-20 monopolizált, egyetlen párt által uralt évet kért, ami nem más, mint önmagában is romboló, kártékony vágyálom. Itt a hangsúly a 15-20 éven van. Mert az elmúlt négyet én, úgy, ahogy volt – akár monopolizált, hegemonizált, egyeduralmi vagy zsarnoki – minden hibájával együtt is jogosnak tartom. Végre valóban le kellett győzni a posztkommunista elitet, amelynek utolsó nyolc éves uralmát az államadósság megugrása, a gazdasági fejlődés megtorpanása jellemezte, a romagyilkosságok megtörténte, az állami erőszakszervezetek durvasága fémjelezte.